Érzelmi önkifejezés
Talán nem kellene, talán sok, talán fáj, talán szép emlék. Talán, talán, talán.
Őszintén! Ki szeret beszélni az érzelmeiről: tisztán? Nem hogy az érzelmekről, de a tárgyilagos dolgokról sem. Általában az emberek azt hiszik, ha kitárják magukat, akkor sebezhetőek, akkor majd valaki kiszúr velük és hasonló esetek.
De én azt látom célravezetőnek, ha odaadom, ha kimondom, ha megélem. Egyrészről a másik tisztábban lesz velem remélhetőleg, mert addig csak tapogatódzik. Egyfajta megerősítés ez: ugyanúgy kint a másiknak, mint belülről magunknak. Az érzelem nem szégyen. Ha él bennem más is a testen kívül, akkor vagyok igazán emberi.
Persze, ha egyik oldalról nézem, akkor sebezhetővé válok, hiszen, ha belemegyek a "játékba", akkor ott lebeghet, hogy a másik fél viszonzatlanul hagyja az érzelmeimet, amiket felé táplálok és akkor megsérülök. De! Egyrészről nem kell mindig negatívan szemlélni, másrészről a jelenben érdemes élni! Most őszintén: érdekel, h mi lesz 50 év múlva, de azt még anyagi vagyis materiális szinten sem tudom ilyen hosszú időre megtervezni, nem hogy érzelmi szinten. Következő, hogy ha a másikat is tartom olyan fejlettnek, mint magamat és kinyitom magam és érzékelem az ő érzelmeit is és egyfolytában adunk egymásnak, akkor tulajdonképpen folyamatos áramlás lesz köztünk, ami mindkettőnket feljebb emel a létrán és a megsérült részeinket is begyógyítja. Tehát ez az egész csak ad!
Viszont sajnos tapasztalom, hogy az emberekben nagyobb a félelem, a gát és úgy védekeznek (na de mi ellen?), hogy bele sem mennek ebbe a gyönyörű állapotba. Megvonják maguktól a szerelmet.
És a végén így mi marad?
Ezen mindenki gondolkodjon el saját maga!
Őszintén! Ki szeret beszélni az érzelmeiről: tisztán? Nem hogy az érzelmekről, de a tárgyilagos dolgokról sem. Általában az emberek azt hiszik, ha kitárják magukat, akkor sebezhetőek, akkor majd valaki kiszúr velük és hasonló esetek.
De én azt látom célravezetőnek, ha odaadom, ha kimondom, ha megélem. Egyrészről a másik tisztábban lesz velem remélhetőleg, mert addig csak tapogatódzik. Egyfajta megerősítés ez: ugyanúgy kint a másiknak, mint belülről magunknak. Az érzelem nem szégyen. Ha él bennem más is a testen kívül, akkor vagyok igazán emberi.
Persze, ha egyik oldalról nézem, akkor sebezhetővé válok, hiszen, ha belemegyek a "játékba", akkor ott lebeghet, hogy a másik fél viszonzatlanul hagyja az érzelmeimet, amiket felé táplálok és akkor megsérülök. De! Egyrészről nem kell mindig negatívan szemlélni, másrészről a jelenben érdemes élni! Most őszintén: érdekel, h mi lesz 50 év múlva, de azt még anyagi vagyis materiális szinten sem tudom ilyen hosszú időre megtervezni, nem hogy érzelmi szinten. Következő, hogy ha a másikat is tartom olyan fejlettnek, mint magamat és kinyitom magam és érzékelem az ő érzelmeit is és egyfolytában adunk egymásnak, akkor tulajdonképpen folyamatos áramlás lesz köztünk, ami mindkettőnket feljebb emel a létrán és a megsérült részeinket is begyógyítja. Tehát ez az egész csak ad!
Viszont sajnos tapasztalom, hogy az emberekben nagyobb a félelem, a gát és úgy védekeznek (na de mi ellen?), hogy bele sem mennek ebbe a gyönyörű állapotba. Megvonják maguktól a szerelmet.
És a végén így mi marad?
Ezen mindenki gondolkodjon el saját maga!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése